Amikor még olyan távokat nyomtam buszon, mint példának okáért Békéscsaba-Eger, csuda dolgokat láttam, lett lévén az az út több óra hossza. Nem is értettem, hogy az idióta házaspár, azzal a csöpp gyerekkel, miért a buszt választotta. A vonat, lényegénél fogva, szerintem bölcsebb választás. De ők tudták. A díszlet adva volt, a szereplők a színen. Csak idő kérdése ilyenkor a dolog, mert a zárt tér, a véletlen társaság és a viszonylag hosszú idő, mindig érdekesen végződik. A csöppség, a kezdeti sírdogálás után, egyre emelte a hangerőt. Mindenki idegei kezdtek pattanásig feszülni. Nagyjából egy óra elteltével, egyik útitársunk besokallt. Odalépett az üléshez, áthajolt a nő fölött és eltolta a kisablakot, majd közölte: „Pont kifér!” A helyzet morbid volta ellenére, a feszültség kisült a röhögésbe. Így is lehet. De volt olyan is, hogy a busz, egyenesen a rendőrkapitányság elé kanyarodott a publikummal.
A vonatot mindig imádtam. Ott még olvasni is jobb, nem mozog annyira.
Minden időben vannak divatok, felkapott dolgok és témák, amelyek az embereket roppant mód izgatja. Ilyen téma-hullámnál nem lehet elmenekülni, mindenhonnan az folyik. Ilyen téma volt abban az időben a reinkarnáció. Erről meg volt akkorra már a különbejáratú véleményem, különösebben nem izgatott a téma.
A fülkébe, hatan keveredtünk össze. Négy nőszemély, és egy öltönyös úriember velem szemben.
A hölgyemények közül az egyik kötést –olyan: fonálból sálat kötök, lesz egy méter, de nem számít, mert olyan intenzíven fecsegek, hogy minden tizedik szemet leejtem, tehát otthon le kell majd bontanom, stílusban nyomta – tartott a kezében. Kettőnek olvasnivaló, folyóirat és valami egyéb, volt a kezében. A folyóiratosra szinte az első mondatai után ugrott az „allűrke” címke. A negyediknek semmi, ő csendes volt. Mivel sokmindenről beszélgettek, otthon, család, satöbbi, így jóval később már magamban azt gondoltam róla, hogy ha évekkel ezelőtt elválik, sokkal különb élete lehetett volna. A velem szemben ülő úr, csodaszép öltönyben, Népszabadságot olvasott, az újságot annyira felemelve, hogy az arca nem látszódott. Remek, tehát ő nem fog beszélni.
Kibányásztam a táskámból a könyvemet és olvasni kezdtem. Halk háttérként a nők csacsogtak. Elérkeztek a témához, reinkarnáció. Akkor mindenki azzal foglalkozott, nem lepődtem meg nagyon. Beszéltek össze-vissza. Amikor figyelmem elszakadt a könyvtől, az akkor történt, mikor allűrke valami olyasmit mondott, hogy ő márpediglen tudja, hogy van reinkarnáció. Ezt muszáj meghallgatnom és figyelni kezdtem. A lényeg a lényeg: neki fáj a háta, és ez azért van, mert előző életében csiga volt és elnyomta a csigaház.
Kész. Ennyi. Kiütéssel győzött, erre a bíró is 10 pontot adna. Velem szemben a Népszabadság kissé lejjebb ereszkedett és én látni véltem, hogy az úriember, csodaszép öltöny ide, csodaszép öltöny oda, olyanokat gondol a nőről, amit reméltem nem akar kimondani. Persze, hogy nem, esze ágában sem volt megszólalni. Közömbösen rám villant a szeme, majd újság vissza és olvasott tovább. Leengedtem a könyvet és azon tűnődtem, hogy mit vétettem. Az nem lehet, hogy ezekkel Miskolcig kell utaznom.
Hibáztam – a könyv leengedéssel. Allűrke azt gondolta, hogy be akarok szállni.
- Mondja csak nyugodtan, szívesen meghallgatjuk – mosolygott felém. És nekem eszembe jutott, hogy itt az idő. Kolostorban fogant tudásomról bebizonyítani, hogy működik. Ennek lényege, hogy a saját fegyverét vedd el tőle, fordítsd meg és végezz vele.
Kellett néhány pillanat, míg végig gondoltam, mit is akarok. Már túl azon, hogy kivágni a vonatból. Úgy döntöttem, legyen ágyú.
- Nagyon sok mindent mesélhetnék – mosolyogtam rá (-juk, mert a szövetségesnek is bukni kell.)
A Népszabadság lejjebb ereszkedett és pontosan láttam a fickó arcán, hogy az elfogadható útitárs címke átadta helyét az idiótának.
- Tudják, én időszámításunk előtt, 1432-ben születtem. – mondtam az első számot, ami eszembe jutott és tudtam, hogy könnyű lesz megjegyezni. Mert hazudni művészet és roppant memóriaigényes.
A kötésen leesett két szem. Felpörgettem a dolgot.
- Emlékszem – mondtam átszellemült arccal, kinézve a vonat ablakán, mintha az emlékeim között kutatnék -,láttam Tina Turnert 1552-ben. (Tartottam egy kis szünetet.) Az egri vár ostrománál a Maklár patakban. – folytattam, a Népszabadság enyhe remegése közben, a kötését leejtett nő arca pedig egy életre a kedvenc képeim közé került - Akkor még csak egy nádcsomó volt. De zizegni se jól tudott. - fejeztem be a gondolatot.
Hát… nem tudom leírni az arcokat. A Népszabadságos fickó érdekelt a leginkább. De megnyugodva láttam, hogy érti, mi történik. És mikor meghallottuk a kis nyikkanás félét, az arca pontosan mutatta, tudja:"a fickó folytatni fogja".
Mert a nyikkanás arra figyelmeztetett, hogy még mozognak. Kicsit ütöttem. Na, még egyet. És előhoztam Josephine-t. Pergő nyelvvel elhadartam, hogy ha tudná ez a sok süket történész, hogy Napoleon azért tartotta a kezét a kabát széle alatt, mert a Josephine-től kapott - szerelmi ajándéknak minősülő - fél pár kesztyűt, a másik szeretőjénél hagyta és nem akart lebukni.
Még lett volna ötletem a továbbiakhoz, a csigaházért meg is érdemelte volna, de láttam, nincs szükség rá.
A kolostori gondolat, a fegyverről, ellenségről, harcról és ilyesmiről tehát működött. Miskolcig békés csöndben olvastunk én könyvet, az úriember velem szemben a Népszabadságot, habár Ő nem lapozott egész úton. Néha leengedte az újságot és rámnézett, én pedig azt gondoltam, lehet, hogy egész életében röhögni fog.
| pihenő | futás | parkoló | terasz | alkony |
|---|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése