pihenő I.

Épülgetett a kert, nem voltak kerítések - elv nélkül szebb a kilátás - és persze bármi és bárki bejöhetett (a kontra szelekció akkor még feküdt nekem). Egyre több minden íródott a ’lapra’.

És végre normálisan be lehetett határolni, hol is tartok. Előtte csak nagyjából, mert ugye az „ülj a fenekeden nyugodtan, gyerek” az olyan 11-13, a „mindjárt nyakon váglak” 12-14, a „kapsz egy pofont” olyan 14-17 év környékére tehető. A normális meg ugye úgy van (pszihológ), hogy az ifjúkor 17-25… Az emberré váláshoz már csak  egy feltétel hiányzott. A versenysúly. Mert hát 100 kiló alatt nem ember az ember. Ezt sosem értettem, de mivel a kocsmában hallottam, és ott van ám bölcsesség, igaznak tartottam. Ez a probléma egycsapásra megoldódott (persze jó néhány év elteltével) azon a jeles éjszakán, amikor először ébredtem a hangokra: „Itt vagyuuunk!” - tájékoztattak elég világos célzattal, a hűtőgépben lévő rántott csirkecombok éjjel 2 óra körül, úgy két szoba + folyosó távolságból. Az, hogy a töltött-káposzta meg énekel, teljesen rendben lévő dolog. A versenysúly rendezve.

Mindig is nagy érdeklődéssel néztem az elvhű emberekre. Olyan várakozással eltelve. Közben meg nem tudtam eldönteni, hogy udvariasan hallgassak (habár az udvariasságról különbejáratú véleményem van, mármint abban az értelemben, hogy mikor, mennyire kell, hol helyénvaló és tulajdonképpen mire is találták ki) vagy egyszerűen kiröhögjem őket. A bűnös városban tudomásul vettem a ’de okos’ témát ez engem azóta sem zavar. És naná, hogy főleg nem fog vissza. Amiért mégis általában hallgatok, annak oka pusztán annyi, hogy ha minden ostobának kiselőadást tartottam volna, arra úgy időben, ráment volna az életem.

Az első ilyen elv - a megvesztegethetetlen-, amit mindig élvezettel hallgatok, ez a római picula címkéjű. A pénz, talán még az embernél is bonyolultabb lelkületű. Az tuti, hogy van lelke, ha már tud beszélni, ugyanis a világon valaha vert összes pénzérme egy mondatot mindenképpen el tud suttogni: "Nem a tiéd vagyok!" Azt, hogy az első római picula, hogyan került a zsebbe, ugorjuk át. Végül is egy történetet bárhonnan lehet kezdeni, az még nem minősül feltétlenül hazugságnak. Szóval ott lapul az egy (unatkozó, magányos) római picula a zsebben. Az ember megy ide-oda, teszi dolgát, és egy csöndesebb, nyugodt pillanatban egyszer csak figyelmes lesz egy vékony, megtört, elárvult hangocskára: „Egyedül vagyok. Kérlek, adj nekem egy társat.” Egy ilyen ártatlan hangnak ki állna ellen? Legyen hát kettő, csúsztatunk egy másikat a zsebbe. És még csak eszünkbe sem jut, hogy óvatosnak kellene lennünk. Ha az ember összekapcsol olyan ködös mondatokat, hogy „az ezer mérföldes út is az első lépéssel kezdődik”, hogy „ha rálépsz az útra kijelölted célod” – akkor azért már berreghetne a vészjelzője. Talán berreg is, csakhogy a sok vékony hangocska kórusánát, ezt a berregést már nem hallani. Nagyjából ilyen elmélkedés után gondoltam, hogy tudom a pénzről, amit tudnom kell. Így a pénzhez hozzákapcsoltam címkegyűjteményemből a legegyszerűbbet: 'veszélyes'. Mivel meg egy időben érdekelt is, hát még tanultam is róla.

Úgy alakult, hogy egy összejövetelen ahol az Égilakók - akikkel a kutyák ugatása révén már rég megismerkedtem - humorérzékének hála, a várt társaság összetétele mégsem a tervek szerint alakult. És igen gyorsan az „Állatkerti séta” felvételén találtam magam, ráadásul 3D-ben. Abban az értelemben, hogy néhány ember stílusát nem nagyon tudom másként leírni. Kiütésem van azoktól, akik egy asztalnál mindig olyat kérnek, ami nincs; aki olyan teát/pezsgőt akar inni – a nevét persze nem tudja kimondani a nyomorultja -, amit vagy nem lehet beszerezni az országban, vagy 10 gramm/1 pohárka belőle, egy aranyrúd ára; vagy az asztalnál egyszerűen olyanról beszél, ami csak a száját szellőzteti. Ezeket az embereket az „allűrke” címkével tapétázom be magamban. Egyszóval minden adott volt, tönkre lett téve az estém. Egy napi járóföldék jódolgukban, már épp a háború borzalmairól cseréltek eszmét. Már minden épeszű dolgot szemügyre vettem a helyiségben, amit csak lehetett, mikor megakadt a szemem a radiátoron. Még hogy a háború borzalmai - és elkezdtem azon törni a fejem, hogy egy jól fűtött szobában érdekes a hidegről és a sarkvidék jegéről beszélni, de nem vezet semmire. Ahhoz talán ott kéne lenni. Ó! Katt. Meg is van. A római picula, a hideg - rögtön betársult a megvesztegethetetlenbe. Átforgattam a gondolatot.

Ha csak úgy beszélgetünk róla, akkor még elmegy a megvesztegethetetlenség. De mi van, ha ülsz az asztalnál. Én meg kérek tőled egy szívességet... És közben valós időben, magam mellől felemelek egy szép, új diplomata táskát, és kinyitom, és feléd fordítva leteszem eléd. Igen pontosan úgy, mint a filmekben, benne lapulnak szépen, kötegelve - de ez most ittvan előtted... Ha nincs a pénznek szaga, akkor miért némultál el? Ha nem vagy megvesztegethető, akkor miért remeg a kezed? Mert más dumálni egy jól fűtött lakásban a hidegről és más ott állni a sarkvidéken?

És attól a pillanattól kezdve tudtam már, hogy a megvesztegethetetlen csak arra utal, hogy: vagy nem volt még előtte a táska, vagy túl kicsinek találta…

pihenő	lépés	futás	parkoló