Könnyen megeshet, hogy rosszul látom a dolgokat és
a Föld nevű intézetben én is a gondozottak népes táborát erősítem. De ezzel nincs sok tennivaló. Akár így, akár
úgy van, abból kell kihozni a legjobbat, amink van. "...ha már a pokol
felé tartok, élvezni akarom az utat." (Meyer, Stephenie).
Ami pedig az utazást illeti, kevés dolgot utálok
annyira, mint ha valaki az utazás végén átkozza az utat visszafelé. Ez nagyon földműves
dolog.
A kimondással kapcsolatosan pedig kénytelen voltam
arra az álláspontra helyezkedni, hogy az emberek majd kinyögik amit akarnak,
maguktól. Roppant egyszerű dologra lettem figyelmes: a kérdések egyenes arányba
növelik a hazugságot. Ha valaki magától beszél, akkor van rá esély: valamivel
több igazságot tol ki a száján. Hogy általában ezt későn teszik? Hát, van hely
a klubban.
Persze nem csak erről van szó; könnyű kifigyelni,
hogy az emberek gyakran nem arra válaszolnak, amit kérdeztél, hanem amire
szerintük gondoltál – régóta állítom, hogy a kódolás ide-oda rossz ötlet.
Ráadásképp minden embernek vannak olyan gondolatai, amelyek önmaga számára
kikerülhetetlenek. Ez így már rögtön más. Ha még azt is belevesszük, hogy
esetleg egy régebben feltett kérdésre válaszolnak most, vagy még egy el se
hangzottra... – ez meg egészen messze visz… egyszóval a hazudik szóval nem árt
óvatosan dobálózni.
Tegyük fel, valaminek a megállapításához 10 dolgot
kell tudni. Normáliséknak ebből 9-10 infónak meg kell lenni, hogy jó döntést
hozzanak. Aki 6-7 infóból jó eredményre jut, az intelligens. Akinek 4-5 infó
elég, annak baromi jó intuíciója van. Az élettapasztalat úgy 8 körül áll.
A 9-10-es klub nem szeresse a többieket. A 8-asok
ezzel nem foglalkoznak. Amikor pedig a 9-10-es klub tagjai berágnak és majd ők
megmutatják, akkor születik a címeres ökör.
Roppant mód okosnak látszik az ember (raszta haj
és bölcsészdiploma előny...) –egy ideig – ha megfelelő arcot vágva, beszélgetés
közben ilyen eszméletlen igazságokat nyilatkoztat ki: „Merőlegesek ma a
falak.” Vagy ha mondanak neki valamit, arra mindig azt mondja: „Tudom”.
A felháborodásra pedig kedvesen elmagyarázza, hogy te mondtál nekem valamit és
én utánamondtam, hogy tudom, tehát logikailag tök igazam van. Ettől először
csak a többiek talpa szorul ökölbe, aztán pedig kiosztódik nekünk a címke:
seggfej.
A hazugság sosem önmagáért van – illetve akkor már
rosszindulat vagy más a neve. Mindig van oka. Ez az ok ott lakik a dolgozóban.
Valaki hazudhat azért, mert meg akar gazdulni(és lássuk be, van némi blazírt
humor abban: hogy egy új láncért hazudni - merhogy arany vagy vas, az a lánc lényegéből fakadóan teljesen mindegy, nem?), vagy fecseghet azért hülyeséget,
mert elhanyagolt – mármint mentálisan – és figyelmet követel, és
ragozhatnánk. De saját magából jön.
Valahol mindig ott az ok. Ezért talán ennek a főbb lényegét kellene elkapni,
hogy megértsük. Eltelt némi idő, amíg kifigyeltem, vannak helyzetek, amikor az
ember nem képes önmagán kívül mást adni – bizonyos időtartományon túl persze:
alvás, kaja, játék, munka, szex. Ha valamely kettő helyzetben fel tudod
mérni – nem tíz percre gondoltam, de nem is feltétlen vagy mindenáron nagy
tudományosságra – akkor a többi ugorható. És ott van Ő. Ha boldogulsz ezzel,
akkor már ki is vonhatod a képletből a hazugságot. Már nem is számít.
Elméletileg. Mert ugye sose azon akadunk ki, hogy valaki másnak hazudik.
De egy dolgot nagyon megszívlelendőnek tartok;
bármit is tudsz vagy vélsz látni, bármi is az ok, jelen múlt vagy épp ostobán
jövő, amit elővezetsz, ne akarj senkit megváltoztatni. Többe fog kerülni, mint
ahogy azt valaha is álmodnád...
Mert sikerülni fog, ez nem is kétséges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése