futás

Amikor eljött az ideje, az "aprótalpú" és a "retkesnyakú" - gyerek helyettesítési jelzők lekoptak rólam - én is csak csak növögettem, nekikezdtem a 'lapom' írogatásának, javításának.

Egyre több minden ragadt rám, tolták a fejembe az infót, tananyagot satöbbi. Valamit kellett kezdeni ezzel, ráadásul egyre több ismerősöm is lett. Valahogy rendet kellene tartani - gondoltam.

Hah, mire való a címke? Azt már tudtam, hogy címkézni embereket veszélyes dolog, mert hibákhoz vezet. A többiről pedig azt gondoltam -  ismeret-tudás különbözősége -, hogy valószínűleg minden jó, amit tudok, ha működik.

A címkénél felmerült bennem a gyanú, hogy mi van, ha nem a kategorizálással, címkézéssel magával van a baj, hanem hogy rossz címkét használunk. Ó, nem az ilyen kolerikus, meg szangvinikus meg-amit-le-se-tudok-írni tudományos címke, hanem olyan átlagemberes címkékre gondoltam. Volt egy szomszédom - sok helyen laktam, egy időben néha több városban is be kellett rendezkednem, tehát iszonyú sok szomszédom volt; a múlt időt nemigen használom, ha róluk beszélek, mert felesleges - aki egy grill-parti közben azt mondta az asztalra szálló bogárról: "De aranyos, ez a kokcinepunktáta" Úgy hozzá bírtam volna vágni a sörös dobozt. A hétpöttyű katicabogarat, amely egyébként hétpettyeskaticabogár, valóban valami hasonlónak hívják latinul (Coccinella septempunctata).

Na, címkézzük a fickót. Idióta, tudálékos, okoskodó ... De minden címkében találtam hibát. Valahogy mindet meg tudtam cáfolni.

 Legyen hát asszociált, hosszú címke. A tudás -fegyver. Meg van a kard. Mire való - forgatni. Kis tudás - vékony penge. Nagyon véd - gyorsan forgat.

Tehát ő lett az első aki:"vékony kardját igen gyorsan forgatja" - ez az én tükrömben mindent elmond - nekem.

A lefetyelő szomszédasszonyok, ha a mintázat egyezik a "szatócs felesége" a vonaton beszélgető idős hölgyek "a nyugdíjas orvos, fodrász felesége" új típusú címkét kapják. (Ezek a vonaton képesek egymást Bp és Hatvan között megműteni, tehát tuti van orvos a rokonok között, mivel mindent tudnak biztos, hogy közük van a fodrászathoz életkoruk meg adott.)

A forma és tartalom: Az emberek egy idő után gyorsan címkéződtek. Leül velem valaki a vonaton szembe, kis idő múlva - főleg ha beszélget valakivel - megvan a címke: ha "a nyugdíjas orvos fodrász felesége" nem valószínű hogy többet ránézek. Inkább olvasok.

A másik dolog, ami igen-igen érdekelt, hogy mire megy az ember a tudással? Egyáltalán jó-e? - gondoltam ezt csak kipróbálni lehet. 

Ennek nyomán állt elő az a helyzet egyszer a vonaton, hogy i.e. 1432-ben születtem. Én is megdöbbentem. De működött a gondolat. Majd elmesélem.

Persze voltak botor gondolataim (vagy csak azok). Felbuzdulva a vonatos-születésem történeten, rám jött, hogy elképzelésem működéséről ismét megbizonyosodjak. A logika államvizsga ehhez nem biztos, hogy jó választás volt... habár megúsztam. Hehehe, működött.

A dolgoknak két oldala van - vallom ezt régóta. (És azt is, igazából nem az számít valaki igazat mond-e, vagy hazudik, hanem hogy mi okból beszél?) Egyszer egy előadáson, ahová beülhettem - az előadót ismertem: volt ő diplomata Jordániában, tanított mikrohullámot, valami katonai dolgot is és kissé flegma, megfáradt volt (nekem: "nyugdíjas bányász")- a témától eltérően valahogy oda jutottak, hogy az előadó azt találta mondani: "Az embereket nyugodtan tegyék két csoportba. Az egyik bekaphatja, a másik kinyalhatja" Igen nagy csönd lett, míg az emberkék emésztettek. Egy halk hangocska megkérdezte: "És akik szeretik?" "Ők majd választanak." Remek. Tényleg csak két oldal van.

Jött a következő gondom. Az igazság. A népi bölcsességektől az ominózus logika vizsga óta óvakodok. A szándékos hazugságot kizárva, miért lehet az, hogy két ember váltig állítja egy dologról, annak ellenkezőjét? Talán mert máshonnan nézik? Vagy csak egy részét látják? Innen már könnyű. És valahol itt kezdtem megérteni, mi az a mintázat. (Herbert, Frank: Dűne; itt feszegetik nagyon a mintázatot.)

A tudás a fejben van. Beszélni szeretünk. A kezünket a fejünk vezérli.

Így lett szemembe a legnagyobb fegyver a beszéd ('kibeszéli az ellenség kezéből a kardot') és minden veszélyessé válhat, amihez az emberi kéz hozzáér. Ez már a harcművészet felé kanyarodik.

Volt egy kedvenc témám: az intelligencia. Mindig vannak kedvenc témái az embereknek - sajnos akkor egész nap arról beszélnek, vonaton, buszon, piacon. Erre mindig hegyeztem a fülem. Néhányan megtudták ám határozni. A teszteket egy dolognak tartom. A ki hogy rajzol, énekel satöbbi, szerintem más tárgykör. Nekem az tetszett meg a legjobban, hogy "a megváltozott körülményekhez való feltétlen alkalmazkodóképesség" (és idővel hozzátettem magamban: hogy "a nem lehetséges" felismerése. A lehetetlen nem egyenlő a nem lehetségessel.)

Ezt egy szomszéd gyerek tette számomra világossá. Mikor tévét állítottam be náluk, vagy bármiért egy légtérbe voltunk: a gyerek intelligens, a gyerek ilyen okos, a gyerek olyan okos. Aztán egy nap, amíg iskolában volt, az utcasarkon eldózerolták a házat és kivágtak néhány fát. A gyerek meg nem talált haza. Ez még így egy dolog, de nem kérdezett senkit, hanem lement a térképről. Itt kissé bizonytalan voltam az életkora miatt, de így már jobb: "a megváltozott életkörülményekhez való feltétlen alkalmazkodóképesség". - ez már így rá nem vonatkozik, de nekem segített átgondolni.

Visszaélni sok mindennel lehet. Szeretem az igazat. Így mikor megkérdezték, mit látok a jósgömbben? természetesen azt feleltem: az izzószálat. Nem lettem jós. De érdekelni kezdett...