terabithia tükrei XIV.

Idejét sem tudom, mikor voltam utoljára úgy általában teraszon. Mármint kiülős… Ezen pedig, mely mindig is kedvencem volt… akkor voltam utoljára ücsörgős, mikor a magam módján előadtam, nem jövök többet. Mert átlépett az idő a dolgok felett. Persze ez sem igaz, inkább az volt a baj, eltűntek a hozzáértők, és mire szétnéztünk, már túl sok széken ücsörögtek földművesek... Megesik ez, ragaszkodsz valamihez, áltatod magad, aztán mire észbekapsz, már rég más vesz körbe, mint amit erővel látni akarsz. Valahogy hangulatom lett a régi teraszhoz… Ma este fogtam egy fotelt, és mint rég, kényelembe helyeztem magam. Rajtam kívül nem volt ott más, a világ szokásos hangjai meg csak zsongtak, ahogyan azt máskor is teszik. Délután esett az eső, a felhők a naplemente irányába húzódtak, a másik oldalon kitisztult az ég ebből pedig csalóka fényjátékok alakultak ki: a nap felől lett sötét és ellenkező irányba mindent elöntött a narancs-vörös fény. Egész érdekes volt. Szokatlan, de megejtően szép.
A különös fényekhez betársult a szomszéd fiatalok zenéje, ezévi első kerti-partijukat rendezték, nem túl messze. Pár éve szoktak oda. A cetlijüket, mint máskor is, megtaláltam a kapufélfán: rajta egy üzenet, hogy ma kicsit hangosak lesznek. A jó modor olyan, mint az utazóláda: minden belefér, ami kellhet… Nem zavart különösképpen a zenéjük, de nem is nekem való volt, arra viszont emlékeztetett, hogy keressek valamit, ami itt és most épp megteszi. Keresetem egy fejhallgatót és betoltam egy lemezt a gépbe, aztán kisétáltam a teraszra, belevágtam magam a fotelomba. A zene, a fény, terasz és fotel – ez már magában is elég, hogy elrántsa az embert egy sosem volt világba.
De igazából ezeket már meg tudom fogni. Akaratom ellenére nem tud elvarázsolni. Amire nem készültem, talán mert rég nem jártam itt, az a nyár első esti esőjének velejárója. Egyébként is csodálatos a mindenféle virágzó növény, de az eső életet és mágiát adott annak az illatözönnek, amit a szél felém hozott.

És e mágia ellen nincsen orvosság… amikor megérzünk valamit a szélben…valami illatot, úgy betódul az ember tüdejébe, oktalan jókedvet, szárnyaló szabad érzetet ad és az ember, pár pillanatra, pusztán a szél és a fűszeres mező illatától úgy véli, szép az élet…

… az engem mindig is lenyűgöző olajfűz virágának illata teljesen befont. … Csak egy pillanatra csuktam be a szemem, csak pislantottam, de ennyi elég is volt… Mire kinyitottam, már nem a megszokott tájat láttam, hanem másikat. A völgyben ott sorakoztak a házak: elől a kovácsé, akinek hét fia van (Orson Scott Card). … A túloldalon, ahol a hegyek nyújtózni kezdenek, ott van az erdő, ahol Eragon (Christopher Paolini) a sánta szarvasra vadászott… Valahol a távolban, ott lapul a Délvidéki-jósda (Michael Ende), rímelő hangja visszhangzik az oszlopok között… A hegyeken túl, a messzeségben, a harmadkor utolsó háborúja dúl (Tolkien)… még távolabb …
És innen már nincs visszaút, egy villanás és átléptem a hídon (Katherine Paterson) abba a világba, amelynek neve szólássá emelkedett köztünk az idők során... ahol annak idején ajándékba kaptam a tükröket rejtő dobozt... Újra ott álltam a kézművesek utcájában, az üvegmíves kertkapuja előtt, oldalt pedig ott ringott a búzamező (Exupéry)… amiről sosem egyezett a véleményünk.
…
Minden bizonnyal ostoba dolgok ezek. De van, ami javukra szól. Ha valaki e világokba lép, akkor azt és úgy mondhatod meg neki, ahogyan te helyénvalónak tartod.
A másik pedig, hogy sosem, de sohasem lesz egy kiskacsából hattyú.
Kivéve, ha nyitsz egy történetet. Azt pedig csak ilyen helyeken teheted.
Hogy miért tennék ilyet?
Mert a történet előtt úgy fénylett a szemed, ahogy. Közben pedig úgy csillogott, ahogy.
És ez nekem elég.

***remark***
Megérintettem a fejhallgatót, hogy elinduljon a „Northbound”…
…és kinyitottam a laptopot…
… magam elé kértem azt a képet, ami már régóta foglalkoztatott. …vajon kell-e egyáltalán írni valamit hozzá vagy elég ez a zene a képhez, hogy elrántsa azt, aki majd megnézi?
…
A fiataloknak a szomszédban nem volt jó napjuk. Nem tudtak tüzet gyújtani. Mérgesen keresgéltek valami gyújtós félét, ki-be rohangálva a házba, egyik dühösebben vágta be az ajtót, mint a másik. Mintha segítene … …aztán megoldották, találtak egy könyvet, abból téptek ki pár lapot… …eszembe se jutott, hogy szánalmasak lennének … egyszerűen ostobák.