terabithia tükrei IV

Fenn, magasan a domb oldalán állt a ház és mellette a varázslatos, ódon kövekből összerakott terasz. Olyanfajta hely ez, ahol könnyen bemeséli magának az ember, hogy sas a síkság felett... persze az ilyen dolgok, csak naplementéig vagy alkalmasint reggelig működnek...
Az ilyen magas helyeken, ahol beszél a látvány, sokszor eszembe jut, hogy aki ír, filmet csinál, verset költ, az szerencsés esetben mondani akar valamit. Azt és úgy, ahogyan épp belőle kibukik. Szinte kizárt, hogy értenénk mit is akart valójában vagy hogy miért épp azt meséli vagy épp miért fűzi úgy a szavakat ahogy. Nagyjából, talán. E társaság egyszerűen megszokta, hogy meghallgatja ami elhangzik és csendben emészti. Nem kell magyarázni, nem kell megvitatni. Mindenkinek az, aminek látni akarja, ha akarja. Nincs ítélet és nincs jó és rossz. A dolgok vannak.
A jó és rosszal meg egyébként is vigyázni kell. Az ember a jót és rosszat hajlamos abból megítélni, hogy merre fordul a fegyver csöve. Ez pedig álságos hozzáállás, nem nevezném objektívnek. Ha meg hisszük a jót, akkor csak az ugrik be, hogy a kedvencünket - vagy épp bárkit - se nehéz pusztulásba simogatni … persze annak, ha van esze elmenekül…

Ültünk a teraszon sokan, de különös módon mégis mindenki úgy érezte, hogy csak ketten vannak: ő és az épp mesélő. Varázslatos, pedig nem kell hozzá sok dolog, csak könnyű sóhaj… és persze, hogy mindenki türelmesen és figyelve hallgat. Csak a beszélő hangja száll, senki nem vág bele, senki nem türelmetlenkedik. Miért is tenné, erre szántuk az éjszakát, és senkinek, még csak eszébe sem jut az a botorság, hogy kihangosítsa, ő miképp vélekedik a hallottakról. A helyzetet némiképp befolyásolta, hogy az égilakók kedvünkért megállították a napot. Ezen az éjszakán örök naplementébe dermedt, hajnalig… volt hát időnk sast játszani.
Sorra mondta mindenki, amit ez estére szánt: jártunk sivatagban, felhők felett, ásatáson, kiránduláson hegyek között és elidőztünk kis falusi házban vagy épp nagyvárosban.
Aztán feltűnt valakinek, hogy a Báró hallgat.
-Te, Münchhausen! Hogy hogy nem mesélsz nekünk? – hallatszott egy hitetlenkedő hang, mert a Báró híres nagy mesélő volt. Többen noszogatni kezdték. Így nem volt választása:
-Hát, jó, most elmondok egy utolsó mesét.
A nap meg sem mozdult a helyén, de kissé mintha bíborabb színre váltott volna. … Nem parázslott cigaretta, egy kéz sem emelt poharat. Mozdulatlanul vártuk, míg a Báró nekikezd. Tudtuk, ez az utolsó lesz. Nem a mai napra értette.
Mindig is varázslatos hangja volt. Egy mondat és már repültünk is oda, ahová vinni szándékozott bennünket.
Valahogy tudta, hogy kell.

- Jártam egyszer, ifjúságom elején, egy csodálatos szigeten… Rég volt, óh, de rég – váltott szelíd tűnődőre a hangja. – És szép, milyen szép. A tenger kékje - de mily kék! – a láthatárig színezett mindent. A hullámok szelíd csobogása... és a szél..., óh a szél, lágy, simogató volt... és ott, azon a szigeten láttam először a csodás virágot, amit oly tévesen neveztek el ... - A Báró beszélt, beszélt ... és mi már réges rég mindannyian ott álltunk a szigetén, bokáig merülve a selymes fövenyben érezni vélvén arcunkon a napot és a szellő simogatását. És mindannyian látni véltük azt a csodálatos helyet, amit ő emlékeiben nézett. - Gyorsan teltek ott a napok – folytatta csöndesen a Báró – és minden napra jutott valami, ami szebbé tette az életet. Ott találkoztam Vele. Nincs szó rá, mily gyönyörű volt. A nevetése halkan hullámzott azokon az éjjeleken, amit együtt töltöttünk a parton, langyos föveny és simogató szellők, bólogató pálmafák alatt. Számolatlan éjjelen át. Örökké ott maradtam volna ... de vagyok aki vagyok -vált keményebbé a Báró hangja - és egyszer megéreztem, hogy a szél már nem nekem, hanem értem fúj. Különös szél volt ez. Szólított. És én értettem.
Azon az utolsó éjjelen, csak sétáltunk a parton. Nem volt mit mondanom. Amikor eljött a hajnal, Ő hozzám fordult és azt mondta:
- Tudom. … ezt pedig ajándékul adom…
Tőle kaptam ezt a kagylót – akasztotta le nyakláncát a Báró – amiben nekem adta a nevetését. Ha belehallgatok – emelte Báró füléhez a kagylót – még ma is hallom.

- Mi is meghallgathatjuk? – szólalt meg valaki, aki talán ostoba volt, talán csak egy ember.
- Hogyne – nyújtotta oda Báró a láncot a mellette ülőnek. A kagyló kézről kézre járt, mindenki füléhez emelve hallgatott bele. A lánc körbejárt, és valaki aki talán ostoba volt, talán csak egy ember visszaadva azt, így szólt:
- Báró, … nem halljuk a nevetést...
A Báró füléhez emelve a kagylót, lassan elmosolyodva nézett ránk:
- Pedig itt nevet, ... kacag!… De csak nekem…

email