Medok kavicsa

Annyi sok év után eszembe jutott a kavics. Illetve inkább az a rövidke, gyerekeszű bölcsességet hordozó mondat, ami azt a mozdulatot kísérte, mikor a kezembe nyomta. Évekig őriztem, kis drótkosárban, ezüstláncon. A helyét idővel, egy ékkővel díszített francia egy-frankos foglalta el… de az másik történet. A kavics ma is megvan. Keserű vigyor a polcon. … Néha a kezembe kerül, néha átsiklik rajta a szemem – de nem hagyom, hogy megérintsen. Fölösleges lenne: a világot nem azért nem lehet megváltani, mert nem tudod, hanem mert nem akarja: köszöni, olyan, amilyen. Végül is teszünk róla.

Ma már fogalmam sincs, hogy ki kérdezte meg annak idején, a teraszon: mi a fenének van a nyakamban egy kavics? Csak legyintettem, de természetesen a közelben ücsörgők hallották a kérdést. Pillanatokon belül beletenyerelt valaki a távirányítóba és halványodni kezdett a világítás. Ezt nem úszom meg. Nem akartam a kavicsról mesélni… - de a terasznak megvoltak a maga íratlan szabályai. Színezni lehet, csavarni is, de a „semmi” és a „nem érdekes” az száműzött dolog. Belerogytam a fotelomba, a kőkorlát rései között lebámultam az erdőre és azon tűnődtem, honnan kéne ezt kezdeni? ... Vagyis igazából azon tűnődtem, talán tényleg eljött az idő. Mert azt tudnod kell, hogy ha egy elmúlt dolgot objektíven akarsz végig gondolni, vagy le akarod zárni, ahhoz el kell telnie bizonyos időnek. Néha többnek, néha kevesebbnek. Nem volt kedvem ma történetet mondani. De muszáj:

…Vannak nyomorult helyek a világon. Talán túl sok is. És néha, mintegy nagyon, de nagyon rossz viccként, el kell menni ilyen nyomorult helyekre.

A nyomorult helyekről való mesélés pontosan olyan, mint az Északi-sark hidegéről való értekezés a kandalló mellett. De ezeknek az embereknek, itt a mellettem lévő fotelokban, valami lötyög a fejében, ráadásul ismertek is, így bíztam benne, hogy érteni fogják. És tudtam azt is, hogy magától értetődő módon eljönnek velem arra, ahová a hangom hívja őket.

Nem időztem arrafelé túl sokat. És nem is mentem sokszor.

Az ilyen helyeknek – és persze más dolgoknak is – megvannak a szabályai. És a munkámnak is megvoltak. Amit én állandóan megszegtem. Úgy gondoltam, tisztában vagyok vele, hogy a szabályok megszegése többnyire katasztrofális következményekkel jár. Erre pedig semmi, de semmi ráhatása sincs annak, hogy a jószándék vezérel valakit.

A következmények azért katasztrofálisak, mert a szabályok láncolatok, és az első eltépésével általában szakad egy egész sor… és ha a szemed leveszed a pályáról, akkor a hibádért az Égilakók behajtják, ami jár. Ne áltasd magad – behajtják. Ha meg trükközöl, akkor leverik a hülyeséged valaki olyanon, aki kedves a szívednek.

Egy háború pusztította város, azt hiszem, nevezhető nyomorult helynek. Telis-tele szabályokkal. Az első alkalommal, azzal kezdtem, hogy bejuttattam magam, az újjáépítés során elsőnek felhúzott, még nyitva sem álló, a romok között furán csili-vili üzletközpontba. Egyszerűen belém bújt az ördög, hogy a pusztulat közepén ezt látnom kell. Olyasmi, mint nálunk. Azt leszámítva, hogy a polcokon lévő dolgok döntő többségéről nem tudtam mi lehet, és hogy rajtam kívül csak a dolgozók lomoltak a polcok között. Mindent megnéztem. Ígéretemet betartva, semmihez sem nyúltam. Akkor sem fordítottam el semmit, ha nem láttam a címkéjét – minek? - az a felirat nekem úgyis emészthetetlen.

Pár dolgon azért elcsodálkoztam. A hűtőpultban –amelyik működött- meglepő módon magyar feliratos /dobozos/ tejet és joghurtot láttam. Amin pedig teljesen elámultam, az a fémdobozos üdítők töménytelen változata volt. Olyan gyümölcs emblémákkal, amire csak pislogtam.

Nálunk ugye cola, meg nem cukros, meg sárga, meg piros, meg szőlő – legalábbis azokban az időkben. Detto Pepsi. Ott irdatlan változatosságban álltak a polcon.

 Az egyik nagyon a lelkembe lépett: kaktuszfüge aloéval. Buborékos változatban. Egyből eldöntöttem, hogy egy ilyen doboz üdítő nélkül nem megyek el innen.

Közben meghallottam: a müezzin énekel. Igaz, hangszórók voltak a minaretekben vagy templomtornyokban, vagy tudom is én. De akkor is csodálatos. Hogy mit énekelt –azt nem tudom. De a dallam, az más lapra tartozik. Odaaraszoltam egy bukóablak alá és figyeltem a dalt. Az áruház személyzete meg engem. Később elmagyaráztam, hogy ne legyen félreértés: lenyűgöz a dallam, de nem értem mit mond a szöveg. És nem is szeretném. … A Koránt olvastam – és ennyi.

A helyi főzésű sörök mellett gyorsan elsuhantam. A víz itteni, ettől kezdve jobb messze elkerülni...

Azok a munkatársaim, akik ezt a későbbiekben nem tudták megállni, órákat olvastak Walter Close találmányán ücsörögve…

… de a többit majd máskor. Zsebemben a nagy bonyodalmak árán kifizetett kaktuszfügés fémdobozos üdítővel kisétáltam az áruházból.

Az ember már csak ilyen. Ha sok egyforma dolog van körülötte, akkor abból kiválaszt egyet. Vagy ha nem is választ, akkor magától történik. Így marad meg a kutyakölykök közül egy, így lesz kedvenc galambunk, kismalacunk, de a kertben lévő rózsák között is van, amelyik több vizet kap, mint a többi. Így van – kár tiltakozni. Mert mindet nem szerethetjük. A sok kis szeretettel nem tudunk mit csinálni, nekünk egy nagy kell. Ezért aztán csak egyet – az egyformákból.

Az áruház környékén tucatnyi kölyök foglalatoskodott általam ismeretlen tennivalójával.

Közigazgatás romokban, iskola nincs. Egy-egy család azokban az időkben, napi egy-két dollárból élt.

Az előbb mondtam az egyformát. Ez itt is igaz: nyomorultak, vagy ha jobb így: szerencsétlenek. De ezt itt és most, felesleges ragozni.

Egyikőjük közel volt a kocsimhoz. Túl közel. És furcsa mód egyedül. Pedig itt mindenki bandázik…Senkit se becsülj le…

A szabályok és azok megszegése… Leszámítva azt, hogy egyedül volt, semmivel se tűnt különbnek, mint a többiek. Éppoly szakadt ruha, és…

Se gondolatolvasó, se látnok nem vagyok. A szánalom pedig nem helyénvaló. Mert általában kárt okoz. De… valahogy adni akartam neki valamit. Hogy miért? - gőzöm sincs, nem is kérte. Nem tartotta elém a kezét vagy ilyesmi. De semmi nem volt nálam. Kivéve a zsebembe lapuló kaktuszfügés üdítőt. Amit nemhogy nem ittam addigi életemben, de soha nem is láttam még és kár tagadni, de az ember irigy.  Egy villanásnyit haboztam. Végső soron az számít, mit csinálsz, és nem az mit gondolsz. Kihalásztam a zsebemből és odanyújtottam. De tudtam, hogy elveszik tőle. Hacsak nem maradok ott vele, amíg megissza. Ezer mérföldes út meg az első lépés … a pokolba… Hát igen – az első szabály megszegése, megborít egy láncot. A kocsiba nem ülhet be, a parkoló közepén nem ácsoroghatunk. …és valahogy beszélni is kéne…

…

… Akkor láttam először a kavicsot. A kölyök nyakában lógott, dróttal körbefonva, valami zsinór félén. Azt gondoltam ékszer. Ha igazat akarnék mondani, pontosabban az villant a fejembe, hogy a nyomorultak drágaköve… Ékszer! - egy kavics! A fene essen ebbe a világba! - de észrevette mit nézek és valahogy elborult az arca. És soha semmiben sem voltam még olyan biztos, mint akkor ott abban, hogy nem akarom tudni, miért sötétültek el a szemei.

Közben csipogni kezdett a zsebem, túl soká időztem. Szét fogják rúgni a seggem… Papírdarabot kerestem az ingzsebben és ráírtam egy dátumot. A kezébe nyomtam. Ez egetverő ostobaság volt. A gondolatbeli váll-rándítás viszont mindig bejön …

Volt időm beszélni olyanokkal, akik pontosan ismerték az ottani körülményeket. Hiba volt, hogy tudni akartam. … Tőlük tudtam meg később azt, hogy egy-két dollárból élnek a családok. Később láttam temetőket, ahol százasával álltak a kereszteken azonos születési évszámok… és hogy az itteni értékek számomra nem értelmezhetőek.

Sokat törtem a fejem. A csoki, cukor idióta emberek ajándéka. Legalábbis bizonyos körülmények között. Semmire se jó, mert nem segít. De egy-két eredeti Zippo, Energizer, DVD, Lacoste-poló és … az talán.

Párszor jártam ott, és ez esetben jól jött a tervszerűség, mert mindig pontosan tudtam, mikor megyek legközelebb. (Nem gondolnám félelemnek, de el kell ismernem, a második alkalommal aggódtam kicsit -de felesleges volt.) Olyankor próbáltam időt szakítani a „parkolóra”. Nem volt egyszerű megoldani, de néhányszor tíz percet mindig ’beszélgettünk’ – habár szerinte én a Holdon ő meg a Marson tanulta az angolt.

…

 Nem volt ő senkim és én se voltam senkije.  A sok egyformából egy volt, mint ahogy én is, akik összetalálkoztak. Hogy miért? – fogalmam sincs. Csak elfogadtam.

Amikor utoljára voltam ott, nem volt túl sok időm. De muszáj volt megmondanom, hogy nem visz arra többet az utam, mert az én dolgom ott véget ért. Akkor vette le a nyakából és nyomta kezembe a kavicsot.

 Nem értettem pontosan, amit mondott, mert szokásával ellentétben gyorsan beszélt, és keverte a nyelvet. Amit felfogtam, az annyi volt, hogy ’ez dolog’ (kavics) a köszönöm. Sokat forgattam az utolsó mondatát a fejemben. De bárhogy igyekezetem, mindig arra jutottam, azt mondta: ha van jövő, menni kell a múltnak. Aztán minden további nélkül elballagott.

 A jövőt nemigen lehet látni. De azt tudhatod, ha valakit nem látsz soha többé. Honnan? Mert beég egy kép róla. Az utolsó. Ahogy majd megmarad emléknek. Mindenkinek vannak ismerősei, barátai, család – de ha megpróbálod, csak felületesen tudsz róluk képet felidézni, ráadásul az sosem állandó. Mert egyszer így láttad, másszor amúgy és a sok-sok kép kavarodik, átfedésbe kerül. És miért is kéne pontos kép, hiszen egy-két óra, nap vagy hét és újra látod. De az ilyen utolsó magától égő kép részletes és soha többé nem mozdul, és nem változik. Mert nem lesz neki miért változni.

Ahogyan máskor is, mindenki csöndben ült a teraszon. Itt nem volt szokás beleokoskodni a másik beszédébe. Miért is szóltak volna? Ha kérdeztem is, azt csak magamtól. Szerettem azt a bandát. Jó volt hozzájuk beszélni.

 Itthon aztán, a kavicsot elvittem körbevetettetni egy vékony ezüst dróttal, meg valami kapocsféle is kellett, hogy láncra tudjam tenni. Amikor az ékszerész kezébe ejtettem a kavicsot, a bal szemében rögtön számok villantak: a kő súlya, karátban. A másik szeme - a dollár-jeles - viszont üres maradt, merthogy egyszerűen nem értette, mi van a tenyerén. Jó dolog az, ha megfelelő helyekre bukkansz. Valahogy kedves dolog, ha a megszokott helyeden állandó a kávé íze. Ha minden fecsegés nélkül teszik eléd az újságodat. Ahol tudják, mit akarsz, mit szoktál, és először adják azt és esetleg utána hívják fel a figyelmed valami egyébre. Az ékszerészt is ismerem már egy ideje, így csak annyit mondtam: ez a kavics nekem fontos. Kialudtak a számok a szemében. Jók a jó helyek. Szó nélkül tette kis dobozba. Se arról nem kezdett hablatyolni, hogy így és így lehetne megoldani –pedig a mesterek ezt előszeretettel ecsetelik, lévén jótékony hatása van a munkadíjra… és kalkulálni se kezdett, hogy várhatóan mennyibe fog kerülni - csak egy dátumot mondott.

Noha nagyjából üresek voltak már a poharak, de senki se mozdult, tudták, hogy még nem fejeztem be.

Problémák adódtak így mégis ott találtam magam hamarosan. Többedmagammal, meg akartam nekik mutatni a „nagy boltot”.  Nem volt üres az áruház parkolója. Már régen megindult ott az élet. Nőttek az épületek. Egyre másra jelentek meg vállalatok. Igaz, akkor már mást árultak, mint előtte… Csak körbe pillantottam, aztán megindultam az automata ajtók felé. Az áruház olyan főnökféléje, aki annak idején megengedte, hogy a nyitás előtt körülnézzek, karattyolt valamit nekem. Ehhez fáradt voltam. A tolmács szerint kávézni hívott. A kávé jó. Amire nem számítottam, hogy nem az áruház bár-szerű részébe, hanem egy iroda-félébe. Aminek küszöbénél véget is ért az általam ismert világ. Van pár dolog, amire vágyok. Nem nagy dolgok. Általában. Egyik ilyen volt, mert még sosem ittam, az edényben főzött, ülepített kávé. Arról nem beszélve, hogy az a kávé nem az arany – csillogó papírba csomagolt szar, hanem tényleg kávé. Amit nem gondos kezek válogattak és csomagoltak csak nekem, hanem szerintem ő szedte valahol és ezt bővebben jobb is, ha nem tudom. Érdekelt is engem a víz – az álmokat csak úgy nem kaphatod meg, azért tenned is kell valamit, a legtöbbször kockáztatni kell bizonyos dolgokat. A tolmácsot egy szemvillanással csendre intettem. Én akkor is kávézok. És jön velem.

Ezer féle nép, és az ők ezer szokása. Udvariassági formulák, mondatok a világról, a nyomorúságról az időjárásáról … Én inkább nézelődtem közben. Nem is törődtem vele, hogy valami öngyújtót mutogat a tolmácsnak és az sem érdekelt, hogy a tolmács nem fordít már egy ideje.

Ezer apró csecse-becse, hasznos és haszontalan holmi állt ott mindenfelé. Színesek és érdekesek. A kávé bármily finom volt, azt azért tudtam, ebből jobb lesz nem inni másikat. A lórugás kíméletesebb megoldás. Lassan elköszöntünk. A többiek átrohantak az áruházon, megnéztek mindent. Amiről nem tudták mi az, az természetesen szar, kacat, szemét volt. Hát igen, így is lehet.

 Sok-sok kilométerrel és órával később megálltunk egy alkalmas helyen. A tolmács a kezembe nyomott egy öngyújtót. Egy Zippot. Tökéletes állapotban volt. Aztán beszélni kezdett:

A kávés fickó azt mondta, hogy az első gyújtót ő vette meg tőle. Kajáért. (Hallani véltem, ahogy a tolmács agya halkan kattog.) Azt mondta hozzam el és adjam oda. Meg azt mondta, hogy a kavicsod volt nagyjából mindene a kölyöknek. Több nemigen maradt a házukból… az apja idegen volt itt, azért csavargott már előtte is egyedül.

 Még egy dolog érdekelt. A többit nem akartam hallani. Medok. Medok volt a fiú neve, akinek odaadtam a kaktuszfügés üdítőmet. Egy villanásnyi habozás után.

Itt-ott egy cigaretta parázslott. Felkászálódtam, mert mehetnékem volt. Mielőtt valaki bármit is mondana. Habár azt hiszem, senkinek sem állt szándékában megszólalni. Nem különb itt senki senkinél. Csak úgy csinálunk, mintha azok lennénk.

***remark***

A kavics ma is megvan. Keserű vigyor a polcon. … Néha a kezembe kerül, néha átsiklik rajta a szemem – de nem hagyom, hogy megérintsen. És azt hiszem, közben sikerült helyretennem a mondatot:

 ’csak ha becsuktad a múlt kapuját, azután jelenik meg a jövő ösvénye’

Szerintem erről van szó. Rá ez akkor lett igaz –vagy azért tette – mikor nekem adta, rám pedig akkor lett igaz –vagy azért tettem-, mikor levettem a láncomról a kavicsot.

mobilon

tábla	tükrök	ostobák	történet	ebook	silhouette