terabithia tükrei XXVII.

Sosem fogom megtudni az okát, de az olajfüzek apró sárga virágainak illata azon kevés dolgok közé tartozik, amit nagyon szeretek. Ráadásul elvarázsol.
Akkor is virágoztak, amikor a Báró földhöz vágta a poharát és akkor is virágoztak, mikor a szavakat belekevertük az üvegpoharakba.

A társaság épp szavakról vitatkozott. Nevetséges, de éppúgy, mint raszta-hajú bölcsészek egy kocsmaasztalnál. Az én véleményem nem titok: vannak szavak, amikhez nem kell, mert nem lehet mit hozzátenni. Majd egyszer elmesélem. Amiért félre húzódtam, pusztán azért volt, mert ez a filó beütésű vita kezdett komollyá válni. Ráadásképp a hűség egyensúlyba tartásához fűzött gondolatomhoz, egyik cimbora neje (mert e jeles nap azon kevesek közé tartozott, mikor egyik-másik cimborát felesége vagy barátnője is elkísérte), noha roppant óvatosan fogalmazva, annyit fűzött hozzá, hogy baromság. Egy vállvonással elintéztem, komolyan mondtam, amit mondtam, ahhoz szoktam magam tartani. …
Az ártatlan szavak, hűség, bizalom, megcsalni, és még néhány – csillogtatni kezdték élüket. Mindenki védte álláspontját és néha olyan példákkal támasztotta alá mondandóját, amit a múltból merített. Nemsoká, menetrend szerint társult még ide igazság, becsület és hasonlók. Nem kell ilyenkor sok, hogy a dolgok félre menjenek. Elég az a néhány palack MCS, ami az asztalokon vigyorgott.
Támaszkodtam a terasz kőkorlátjához, nagyokat szippantottam az illatos levegőből és olykor odafigyeltem a beszélgetőkre:
- Bármi is történt, ott azt akkor meg lehet beszélni. De úgy véglegesen. Ha az ember elnéz valamit a másiknak, akkor fakereszt. Sose emlegesse fel többet. Ha nem így gondolja, akkor meg vége a dolognak. Amikor  én ööö félreléptem, a nejem tűnődött egy ideig, majd egy versikével elrendezte. Sose hánytorgatjuk fel azóta.
- Versikével? – röhögött fel az egyik cimbora. Páran szintén fuldokoltak.
- Hogy is volt szívem? Csak arra emlékszem, hogy olyan mókásan dallamos volt.

-あなたは風の歌や木を聞いていますか？… - csendült fel a női hang. Aztán folytatta. Angyalarccal. Elbűvölő volt… a megbocsátás tiszta kezű szobra…
…
Hisz a cimbora emlegetni szokta, hogy valami kulturális szakértő a neje és hogy roppant okos.
A hűségről annyit mondtam az előbb, hogy ha ütközés van, az időrend a legpártatlanabb fokmérő. Akit hétfőn ismertél meg, ahhoz köt a hűség, a szerdán megismerttel szemben, ütközés esetén. És hogy nincs mérőszáma, mert vagy egy vagy nulla.
Nem vall bölcsességre, hogy ilyen önelégülten vigyorog. Nem ismer bennünket. És mit sem tud a kolostor meséiről… Egy elméletet meg nem nevezünk ostobaságnak, míg ki nem próbáljuk. Évekkel hamarabb ismertem a férjét… és a hűséggel együtt jár az igazmondás.
…
 - Váu! – tapsolták meg páran. –
 - Lehetne magyarul is? – méltatlankodott a Báró.
- Csak egy buta keleti szólás – legyintett az angyalarcú szoprán - arról, hogy mindenki hibázhat, és …
 „…Hallod a szél és a fák dalát?” – szólaltam meg csöndesen. És végigmondtam még azt a három sort, amit Ő is elmondott:
„Hallod ifjúságunk susogását?
Másoknak kell lennie, kik boldogan
Emlékeznek ifjúságuk
Elmúlt szép napjaira. ”

 Részemről én befejeztem, elmondtam, amit mondott. A cimborám viszont elégedetlen volt:
- Akkor hosszabbnak tűnt…
Az angyalarcon diadalt véltem átsuhanni. A Báró mindig is intuitív alak volt: gondosan a kezembe nyomott egy MCS-as poharat és látni véltem, hogy lélekben vállat von.
 - Ó hogyne, van tovább is- fordultam oda.
("„Elmúlt szép napjaira,)
Mert megtetted így megtettem,
Most egyenlő lett a világ.
De hallgasd, másképp susog a szél
És gúnyosan dalolnak a fák.”

A Bárónak volt érzéke a líra egyszerű prózába tételéhez. Természetesen ő röhögött fel először rám nézve:
 - Miért nem csak annyit mondtál: egy-egy, fújjuk le? - nem lepett meg, hogy pontosan érti...

Miért? Mert a katasztrófát akkor érted meg teljes mélységében, ha lapul még figyelemreméltó dolog, az el nem hangzott folytatásban.
"... és teszem, újra és újra,
míg át nem billen a világ.
Mert így halkul el egyszer a szél
és állnak majd némán a fák."


A továbbra is mellettem álldogáló Bárót nézve, tudtam, hogy ha majd eljön az idő, mikor utoljára mesél itt a teraszon, akkor a maga módján, elmagyarázza. Ó, nem azt, hogy miért vele lett "egy-egy". Azt megértem. Hanem hogy miért róla szól és egyáltalán miért kellett a folytatás?
És nagyon remélem, hogy csak én fogom érteni.