lépés

Mikor megszületik egy ember(ke), teljesen tiszta lap. Először írnak rá a szülei, aztán a legszűkebb környezet. Már ő is pötyög rá bejegyzést. Zúdul az iskola, tágabb környezet - a világ. Közben ő is egyre többet ír, megtanul javítani, szűrni és törölni.

Egyszóval lesz véleménye, világnézete, elvei - ő, Ő lesz.

(Egyedül az elvekkel kapcsolatban van némi fenntartásom. Szép dolog az, ha egy csodálatos kertet (magamat) kerítés (elv) fog körül. Kellemesen véd és kizárja a világot. De engem sem enged ki. Ezért az elveket én átugrom. Mióta ezt gondolom, azóta távol maradok az elvektől. Cinikusan mondhatnám, hogy könnyebb így elszámolnom magammal, de úgy vélem, így pusztán csak rugalmasabban tudok dönteni. Mert nincs két egyforma helyzet, csak hasonló. Az elv pedig, ha rugalmas, akkor azt már másnak kell hívni.

Csak mosolyogva hallgatom - általában persze mozdulatlan arccal -, az ilyesmi kijelentéseket: "Sosem eszem babfőzeléket. Elvből." Nem-e? Van pár helyzet, amikor szerintem könyörögne is érte, de legyen az az ő dolga.)

Hogy mi van a lapon, akként fog reagálni a dolgokra.

Nincs két egyforma lap (ember), így aztán mindig van miről vitatkozni.

Régebben, amíg voltak bizonyos illúzióim az emberekről, és ilyesmivel foglalkoztam, sokakat megkérdeztem (ez négy számjegyű mennyiség), szerintük hány oldala van a dobókockának. A válasz mindig gyors volt: hat. Ha az arcomra kiült valami reakció, akkor láttam a velem szemben állón, hogy épp iszonyú tempóban ellenőrzi a dobókockák oldalait a fejében.

Igen. Talán. Nekem mégis más a meglátásom. A dobókockának pusztán kettő oldala van. Páros-páratlan. Több-kevesebb. Nyertél-vesztettél. Igen-nem. Fehér-fekete. Van-nincs.

Ahogy a Háború és béke kezdődik: A nagy dolgok, mindig egyszerűek. Lám ez is milyen egyszerű volt.