narancsos reggel

Reggel, a gyomrom korgására ébredvén,

hogy éhen ne haljak, a Sparba mentem én.

Az árak miatt ott nincs nagy tömeg,

de mit láttam igen meglepett.

A narancs narancs. Ára kilónként annyi, amennyi. De ma, mint kiderült, nem így van. Fogj egy vödröt, rakd meg naranccsal és bármennyi van benne, annak ugyanannyi az ára. Nesze neked egy napi járóföld!

Én láttam már kártyavárat. Láttam bazilikát sok helyen. De hogy a narancsból meg lehet építeni az Eiffel tornyot, azt álmomban sem gondoltam volna. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, kifigyeltem a technológiát:

A vödröt berakod a bevásárló kocsi sarkába. Megrakod naranccsal, azután úgy építkezel tovább, hogy a kocsi rácsát is felhasználod támasztéknak. Ügyes.

 A hang: (női)-Még ezt is, nézd de szép! - és láttam a kézbe egy narancsot, amely pontosan olyannak látszott, mint a többi, de hát ő volt közelebb, jobban látta. Férfikéz elvette a legeslegszebb narancsot és a torony tetejére illesztette.

A bevásárló kocsival - egyenesen a pénztár felé araszoltak. Oly tempóban, hogy mire körbenyargaltam az áruházon csak előttem értek oda.

És ismét a szokásos tételbizonyítása következett:

(Az emberek mindig a dolgok egy oldalát, vagy a kedvezőt nézik. A Magyar Közlönyben is csak addig olvasnak egy törvényt, amíg a rájuk kedvező sort felfedezik. Ennyi elég is nekik. Dehogy lapoznak tovább, rögtön rohannak az igazuk után, pedig a lapozás után láthatnánk azt a húsz bekezdést, ami felsorolja, miért nincs igazuk mégsem.)

A tételt a pénztárosnő ritka blazírt arccal vezette elő:

- Kérem tegyék a vödröt a szalagra. Tudják, csak akkor számlázhatom - intett a kamerák irányába.

Azt tudtam már, hogy jót fogok röhögni. De hogy ez csak a kezdet, azt álmomba sem gondoltam még.

A fickó minden ügyessége ellenére sem tudta a narancs-eiffel-tornyot felemelni, hogy elkerülje az összeomlást. Azok a narancsok, amit egy tisztességes ember már nem pakolt volna a vödörre, természetesen szanaszét gurultak.

A pénztárosnő rezzenéstelen szemmel ült.

Ez egyik narancs a cipőmhöz gurult, bekapcsolván engem a történetben. Nem is haboztam sokáig, kellően megválasztott hangerővel dünnyögtem: -Nekem leégne a bőr a pofámról.

A női hang riposztozott: - Nem kérdeztük a véleményét.

Már tátottam a számat, mikor a szétgurult narancsokon, mögöttem, megbotlott egy kiskölyök, olyan négyéves forma. Elkapta a csokoládés polcot, amit nem erre terveztek és az természetesen leszórt magáról némi édességet.

A pénztárosnő szemei kezdtek kistányér nagyságúra nyílni.

A gyerek anyja elkezdte felszedegetni a csokikat, elkövetvén azt a hibát, hogy szigorú tekintetét levette a kölyökről. Az egy kaján vigyorral rátette a cipőjét a hozzá legközelebbi narancsra és ránehezedett.

Dőlt a lé. Mindenkire.

Én röhögtem, amúgy csend volt. Bekapcsolt az emberek elhárító funkciója, tegyük a dolgunkat, mintha mi sem történt volna.

Eszembe jutott, nem válaszoltam a nőnek:

- Tudja asszonyom, legalább ne láttam volna, honnan jöttek ide.

Egy szót sem szólt, a férje vörösödött.

Mert vasárnap délelőtt honnan is jöhettek volna olyan szépen felöltözve...