Így a könyvek ezer dologra megtaníthatnak. Először is arra, hogy a dolgokat a helyükön kell nézni és megérteni. Azután arra döbbenthetnek rá, mit ér a tudásod, ha nem élsz a szerint? Nem szenvedtek feleslegesebben még emberek, mint Júlia és Rómeó.
És van még egy nagyon érdekes jellemezőjük: Ott minden elrendeltetett, a mesélő pontot tett a történetére. Nem hagyta rád. Kényelmes. Evilágban mindig dönteni kell. Nem lebeghetsz két dolog között. És veszélyes, ha ezt akár egy pillanatra is szórakoztatónak tartod. A lehető leghamarabb nemet kell mondani. Mert –az ok nélküli- remény, rombolóbb, mint bármi más a világon. Olyan aljas, mint a gyilkolás. Csak ebben az esetben nem tudod még azt sem, hogy mit pusztítasz vagy még tovább: mit szabadítasz rá a világra. Fogalmad is alig lehet arról, hogy mit roppantsz meg. A mérleg ugyan a világ legkellemetlenebb eszköze, de csak míg a nyelvét lebegni hagyod.
A könyv ilyen értelemben nem ad hamis reményt. Hogy miért? – hiszen az utolsó oldalak is rögvest a kezedben vannak, nem igaz? … másrészt előbb utóbb be kell csuknod…
Minden írónak meg van –a nem mindig behatárolható – oka, amiért írt. A szórakoztatás, a pénz hajsza (láss néhány ritka pocsék folytatást). Van aki ég-lobog és közben szórja a fényt (P.I. Szerelmeim, szerepeim és a szemtanúk) vagy csöndesen elmond évtizedeket, fehéren-feketén, kérdezve vagy kijelentve érdekes dolgokat (G.H. Közben…) vagy egyszerűen nem szereti a földműveseket és általában a keskeny gondolkodókat (V.X. Folytatás)
És van egy külön kategória, akinek azért kell írnia, hogy ne fulladjon bele a gondolataiba.
Így hát tele vannak a könyvesboltok. És könyvtárak.
De köztük mindenhol ott lapulnak: a mesélők. Nincs más dolguk, mint nyitni, pontosabban megmutatni, azt a kaput, ahol kisurranhatsz pihenni kicsit. Velük, általuk kalandozhatsz. Könnyű lehetsz, szép, gazdag, repülhetsz, űrhajóra ülhetsz. Amit csak szeretnél. De elég okosnak kell lenned ahhoz, hogy tudd, mit akarj – ezt sose feledd. Soha nem szabad olyan dolgot megfogni, ami azután nem ereszt el… De játszani, azt lehet…
De különös, a történetekben, éld át bármennyire, csak a helyet, a környezetet láthatod. Függően részben a mesélőtől, menyire volt részletes, és persze függve önmagadtól, mennyire pótolod, gazdagítod a hiányzó részleteket. Viszont nincs, mert nem lehet, arca a szereplőknek. Furcsa. De szavakkal arcot adni nem lehet. Jó, jó! Ám csak nyugodtan gondold át: ha arca van a szereplőknek, annak egyik oka, hogy láttad azt – vagy nagyon hasonló történetet- filmen. A másik eset pedig, mikor a történetben arcot adsz a szereplőnek, az Freud intarziás ajtaja… ezt pedig most kerüljük el.
Bölcsesség is lapul a könyvekben épp elég. Csak halkan. Mert hogy bölcsesség. De gyere, játssz velem kicsinykét. Járjuk körbe a pompát, gazdagságot és luxust. A történetekben, és ahogyan filmre viszik, a lakoma igen érdekes jelenség. Na persze, pénz… A kaviár … a csodálatos, … a mély-narancssárga színű lazac szeletek, hmmm …
… tudtad, hogy mindkettő díszítésre való? A kaviár sós-halízű vacak, a lazac, ebben a formában, nyers, sós, nyúlós rettenet (általában, földműveséknél). A vastagon kaviárral kent kenyérszeletke két dolgot jelent: aki eszi, az lelki szemeivel bankókat lát a kenyéren. (És a száraz papír szeletek miatt issza a sok pezsgőt.) Vagy nem érez ízeket. Mielőtt felhördülnél, ismerek olyanokat, akik ezeket tényleg szeretik. Megfelelő helyen, társaságban vagy otthon, csendben, átváltozott arckifejezéssel eszegetik…
Ha olvasol valamit és jó gondolat, miért is ne emlékeznél rá? Nem kell mindent mindenkinek újra kitalálni. Tolkien egyszer azt találta mondani, hogy ’ [I]nem mi döntjük el, hova születtünk és mikor élünk, nekünk annyi a teendőnk, hogy eldöntjük mit tegyünk, ha már itt vagyunk[/I].’ Ez bölcsnek hangzik. És játéknak sem utolsó. Fenébe a kaviárral! Fogj egy kicsiny darab sajtot. Bármilyet (– de ne sós lében tartottat.) Vágd még picurkább darabokra. Tedd egymástól távolabb őket, egyelőre elég, ha az asztalon, szalvétán stb. Aztán keress pár szőlőszemet. Ügyelj rá, hogy legyen köztük fehér, piros, kék és ha lehetséges, fekete. (Mármint ilyen fajta szőlő.) A sajtocskák mellé rakj belőlük egy-egy szemet. Aztán egy darabka sajtot a mellé tett szőlőszemmel, rakd az arcodba. Ha kérhetem, ne nyeld le – rágd meg, hagyd olvadni a sajtot és szétfolyni a szőlőszem levét. Igyál egy kevés vizet. Vedd a következő sajtocskát egy másik színű szőlőszemmel… persze, hogy másmilyen.
És vannak bűvészkönyvek:
A szőlőknek vannak nevei, fajtái. A szemek, gömbölyűek, hosszúkásak … és ezer ízűek, minddel kipróbálhatod. Lesz kedvenced. Légy varázsló – fogj pár porcelán (alkopál) csészealjat, vagy ilyesmit. Tedd arra a sajtocskát – formája is lehet, de a tört –robosztus, vagy ahogy földművesék mondják: rusztikus – darabok fogják az emberi szemet. Tégy mellé fehér gömbölyű egy másikba fehér hosszúkás szőlő szemet- vagy ahogy tetszik. Csöppents egy pindúr lekvárt a tányérkába, sötétet – a gyerek palacsintájához való is megteszi -, hajlíts köré (metélő) hagymaszárat, vagy mentalevelet. Rajtad múlik. És ha a formázott kenyérszeleteket megpirítod, úgy melegében margarinnal megkened (a vaj nem való a szőlőszemekhez) aztán meghinted mákkal –nyers, száraz és nem is megdarált- azokat kihűlve tányérba pakolhatod egymásra. Meredt szemmel fogják nézni mik azok. Látványos. Lehet dumálni felette. És noha semmi közöm hozzá, de most már belém bújt az ördög: aki a szőlő-sajt mellé (finomkodva) betömi a hagyma szárat, azzal a következőt teheted: ráhagyod. Élményarcot fogsz látni. Vagy rászólsz: bocsika, az dísz … Ez utóbbival rendezed is a harmadik variációt: nem megfelelő embereket ültettél le az asztalodhoz… legközelebb hadd menjenek kaviárt enni.
… egy japán könyvben olvastam egyszer, hogy ’ vacsorakor hol a szegénység ott, ahol rózsafa tűz ég az éjszakán át, az elég minden barátnak’. Ez nem fért a fejembe. A filozófia tanárom azt mondta, hogy próbáld ki és hogy a barát szó japánban nem egészen azt jelenti, ahogyan én azt most gondolom. Igen, ma már tudom: megfelelő embert jelent. Bejártam a várost, mindenkinek a lelkére kötve, hogy ha megmetszi a rózsáját, az egekre, el ne dobja! majd jövök érte. És lassan rádöbbentem: iszonyú sok rózsa fa (fa? vesszőcskék, hisz nálunk nincs rózsa fa) kell ahhoz, hogy huzamosabb ideig égjen a tűz. Ezt jól magamra pazaroltam, mert várnom kellett egy évet, az új ágakig. És ott rádöbbentem, hogy ismét csak egy alkalomra elég… Szóval korlátozott a rózsafa, de azok sincsenek sokan, akiket mellé lehet ültetni…
Még fent vagy akadva a vízen. Túl azon, hogy ne emelj meg többet, mint amit elbírsz… Az első ok a semlegessége. Mindent visz a szájból. Ha próbálsz ízeket, az való közéjük.
A másik ok egy fejezet ostobaságomból. Nagyjából 15 évet vártam, míg a teraszon egyik cimborám elém rakott pár palack bort. Egyszer régen, 1986 környékén, olvastam egy borról (Q. A zsoldos) A neve fogott meg: Lacrima Christi (jézus könnyei). Mint kiderült, ez egy szőlőfajta neve, amely kipusztult. Ennyi kellett nekem … akartam. A barátaim nem feledték. A 2001. év nyári napjainak egyikén, ott álltak a palackok előttem. Reszkettem. Mielőbb inni akartam belőle. Az árával nagyjából tisztában voltam… Életemben nem ittam ilyen szart, ki is öntöttem. Mert már vallom egy ideje, mi helyed abban a klubban, ahol nem érzed jól magad? Így egyetlen palackkal tartottam meg.
A rózsafa tűz megtanított még valamire: a kopott, talán foltozott, de mosott ruha… A szegényes címkét átírta bennem tisztesre… Ha nem is a kaviár zavar, de a vonzott társasága igen, őket már nem ereszti... jobban szeretem a rózsafa tűz füstjét.
Bölcsesség nem csak felnőttnek terem a könyvben.
Mert ha a kölyök olvasta azt –olvasta, mert eltanulta tőled: olvasni jó -, hogy a mozdulat igazsága több, mint kimondott gondolat (Zs.P. A holtak nem vetnek árnyékot...), akkor tudja, mit kell tennie, abban a kínos helyzetben, amikor épp küzdve keresné a szavakat, annak, aki meg azon küzd, hogy fogadja azokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése