gyanútlan perc

No de ilyet!... A kávéházban
írtam, dolgoztam csöndesen,
s egyszerre csak, ahogy levettem,
kigyulladt a szemüvegem:

felrobbant! Tán a cigarettám
gyújtotta meg, vagy a gyufa,
tudja a jó ég... És hogy égett!
hogy sistergett! hogy lőtte a

füstöt magából!... Hamarabb, mint
ahogy elmondani tudom,
végigkanyargott a futó láng
a fekete kaucsukon,

a görbe száron, körül-ette
a két üveges karikát,
és mire vízbe hajítottam,
már csak azt, ami épp kiállt,

csak azt menthettem meg: a többi
ellobbant, akárcsak a fény,
s a két lencse mint két üvegpénz
feküdt a pohár fenekén.

Egy pillanat... Hogy a keservit!...
Felugrottam, s kicsit bután
és csodálkozva nézelődtem
az eltűnt szemüveg után:

mi történt itt tulajdonképpen?
Álmodtam az egész tüzet?
De épp a látásom, a mankó,
szemem mankója, az veszett,

az veszett el: egy-két arasz csak,
aztán már homály a világ:
pincérek szaladtak felém és
én, mint valami ködön át,

úgy mozogtam, oly tétován és
bizonytalan, vagy mint akit
lefegyvereztek: éreztem, hogy
az élet rámzsugorodik...

S mást is éreztem, azt, hogy íme
egy mozdulat hogy tőrbe ejt,
hogy gyanútlan sorsunk elé mily
bolond csapdákat nyit a perc,

hogy váratlan erők, kalandok,
titkok lesnek ránk mindenütt,
éreztem az autót, amely már
megvan és egyszer majd elüt,

a csöndet, amelyből halálos
golyó süvít ki, az időt,
a kanócot, mely láthatatlan
ég a közelgő vész előtt:

ezt éreztem... S bosszúsan mentem
át a szomszéd üzletbe... Ott
új keretet a két üvegpénz
s a szemem új mankót kapott -

és most megint az asztalomnál
ülök, töprengve csöndesen,
hogy egy nyomorult perc mikor
robbantja fel az életem.

(Szabó Lőrinc)